John T. Nelson: Egy lehetséges megoldás
 

A jelen történetben szereplő nevek, helyek és események mind a szerző képzeletének szüleményei, valós eseményekkel, helyekkel, élő vagy valaha élt személyekkel való bárminemű hasonlóság pusztán a véletlen műve. A szerző felhívja továbbá a figyelmet, hogy következő sorok sérthetik egyes olvasók vallási, hitbeli meggyőződését.

Eric nem tudta eldönteni, hogy unatkozik-e vagy inkább izgul. Félelmet nem érzett, inkább fásult volt. A tv és a rádió már hónapok óta ugyanazzal a hírözönnel volt tele. Most, hogy közeledett az idő egyre jobban erősödött a propaganda. Egyre többen reklámozták „saját fejlesztésű” holdkompjaikat, rakétáikat, melyekkel el lehetne hagyni ezt a pusztuló világot. Ám a legtöbben tudták, így Eric is tudta, hogy ezek a „találmányok” többnyire megbízhatatlanok, a reménytelenség és az életösztön volt a tervezőjük. Eric inkább várta, hátha a kormány szállítójárművén lesz hely neki is. A kormány állította, hogy mindenki el fog férni a holdkompok valamelyikében, de Eric így is tudta, hogy vajmi kevés az esély rá, hogy megéljék a holnapot.

– Amikor láttam az ostoba katasztrófafilmeket, akkor jót nevettem. Nem hittem, hogy igazából bekövetkezik. – mondta fennhangon magának. Felesége, Joanna már egy hete csak két kisgyermeküket dajkálta, még Erickel sem fogalakozott. Ericnek elszorult a torka, ha arra gondolt, hogy fia és lánya már sosem fog felnőni.

A gigantikus aszteroida folyamatosan, megállíthatatlanul közeledett a Földhöz. Röppályája nyílegyenes volt, és semmi sem állíthatta volna meg. Bár nem is került semmi az útjába. Az űrkutatási központ és a kormány munkatársai ugyanis a filmekkel ellentétben nem azzal voltak elfoglalva, hogy megpróbálják megállítani az égitestet, hanem maradék erejüket, szakértelmüket arra használták, hogy a lakosságot megpróbálják kitelepíteni, biztonságba helyezni. Nem csak az embereket, az állatokat is próbálták menteni. Mintha Noé kelt volna életre. A világ minden pontján az állatkertek lakóit is próbálták biztonságba helyezni.

 Kik14 és Rik21 csendben figyelték a káoszt. Anyagtalan lények voltak. Legalábbis földi ember így fogalmazott volna. Láthatatlanságukkal, megmagyarázhatatlanságukkal, és azzal, hogy léteznek-e igazából már hosszú-hosszú idő babonák, mesék, tudományos és nem tudományos esszék, társaságok és már cégek is foglakoztak. Pedig itt voltak, az idők kezdete óta vagy már korábban is, és csendes megfigyelőként szemlélték az emberek cselekedeteit. Vagy nem csak megfigyeltek? A Nagytanács maga is megosztott volt a témában, de „hivatalosan” nem avatkoztak az emberek dolgaiba. De nem hivatalosan…

Most Kik14-en és Rik21-en volt a sor, hogy felügyelje az utolsó napot. Az utolsó napot, amit a tanács a „Szent Bolygónak” adott. Rik21 pislogott, kavarogtak benne az érzelmek. A tanács döntése nem tetszett neki. De végre kell hajtani az utasítást. Kik14 megérezte társa nyugtalanságát.

– Nem kell sajnálni őket. Kiérdemelték. Ilyen elfajzott lényeknek nincs helyük a Galaxisban. – mondta Kik14. Ő társához képest alacsonyabb termetű volt, bár ez most a álcafátyol miatt, melyet mindketten azért viseltek, hogy az emberek előtt láthatatlanok legyenek, nem látszott. Noha Kik14 volt az alacsonyabb, de ő volt a magasabb rangú. Ő páros tiszt volt, ami az idősebb, magasabb Rik21-nek még nem adatott meg. Kik14 remélte, ha ez a küldetés véget ér, feljebb lép a páros ranglétrán.

– De hiszen élnek, Kik. Élnek, és félnek a haláltól. Nem lehetne valahogy megoldani, meggyőzni a tanácsot, hogy még az egyszer avatkozzon be? – mondta Rik21 szinte könyörögve, bár tudta, hogy rangosabb társa ennek a kérésnek a keresztülviteléhez kevés.

– A tanács nem avatkozik be, sosem avatkozott. Ezek itt most még csak önmagukat pusztítják, de mi lesz, ha kiszabadulnak? Veszélyeztetni fogják a mi civilizációnkat.

– De nem mind bűnös! – erősködött tovább Rik21, és bár nem igazán akart felettesével szembe szállni, azért folytatta – Te magad is tudod, hogy nem igaz, hogy nem avatkoztunk be. Nem emlékszel a „nagy bombára” vagy annak az elnöknek az elpusztítására, aki majdnem leleplezett minket? Vagy…

– Elhallgass páratlan! – rivallt társára Kik14. – Mindennek meg volt az oka.

– Az oka? – kérdezte gúnyosan Rik21 miközben egyre bátorodott a hangja. Eltökélt szándéka volt, hogy felnyitja korlátolt felettese szemét. – A Földlakók az őseink! – folytatta. – Ők voltak, akiknek az életünket köszönhetjük. Miért emeltük fel őket, ha most hagyjuk elpusztulni?

– Nem ezek az őseink. Csak egy kísérlet, semmi más. A tanács az evolúciót akarta tanulmányozni. A mintaegyedeket mi hagytuk itt. A kísérlet nem sikerült. Nem mi emeltük fel őket, az ellenzék közül többen jártak itt. Az ellenzék pedig, hogy mennyit ér, ahhoz nem férhet kétség, még az álcafátyolt sem képesek megfelelően használni. Miattuk aggatták ránk, hogy „nem azonosított repülőtárgyak”, vagyunk. – Kik14, aki a nagytanácsba vágyott, nem véletlenül gyűlölte az ellenzéket. Hite erős volt abban, hogy a diszharmónia oka az ellenzék, akik többször is segítettek a tudással az embereken. Nem csoda hát, hogy miközben róluk beszélt nagy smaragdzöld szeme gyűlöletben izzott.

 – Azért haragszol az ellenzékre, mert nem akarták tudatlanságban tartani az embereket. Nem véletlenül csak alacsonyabb szintű tudást adtak át. Mi lesz, ha most is közbeavatkoznak?

– Nem avatkoznak, páratlan. Kevés az idő. Közvetlenül nem téríthetik el az aszteroidát, ami hamarosan ideér. Nem szállhatnak nyíltan szembe a tanáccsal. Az „álomkaput” pedig már nincs idő használni. Még, ha szikrát is gyújtanának egy „blokkoltagyú” földi fejében, akkor is kevés már az idő, hogy bármilyen fegyvert építsenek, amivel megvédhetnék magukat. A tanács helyesen döntött hidd el. A következő kísérlet majd sikerül.

Rik21-ben forrt a düh. Rangosabb társa közönye bosszantotta. Milliárdnyi élőlény fog elpusztulni hamarosan, és ő csak a kísérletet látja bennük. Szégyellte magát, helyette is.

– Meg kellene legalább az esélyt adnunk nekik. – mondta Rik21. – Te magad nevezted őket „blokkolt agyúnak”. Mi hoztuk létre őket. De te is elismerted, hogy úgy alkotta meg őket a tanács, hogy nem adta meg nekik a teljes gondolkodás lehetőségét. Nem tudják az egész agyukat használni. A néhány kivétel is az ellenzék műve. Az időgörbületen keresztül figyeltük fejlődésüket, és most nincs tovább.

– Ők már sokszor kaptak esélyt. Kaptak tudást. De az különböztet meg bennünket tőlük, hogy mi előrelátunk. Nem véletlen, hogy korlátoztuk őket. Mi számolunk azzal, hogy mi lesz a következménye annak, amit teszünk. Ők nem foglalkoznak ilyesmivel. Ez az ellenzék hibája. A többlettudás korán jött. Eddig egymást pusztították, önmagukat gyilkolták. De mostanra – hála az ellenzék „jótékony segítségének” – már ki készülnek törni világukból, és veszélyt jelentenek a Galaxis szabad népeire. – érvelt Kik14. – De elég ebből, sok a dolgunk még.

Rik21 nem akart még jobban ellenszegülni, így már inkább vonakodva bár, de elindult, Kik14-gyel hogy a küldetésüket elvégezzék.

Eljött az utolsó éjjel. Eric és családja várták a véget. Eric nem akart aludni. Minek? Gondolta, hogy most úgyis az örök alvás vár mindenkire. Alvás, amely nem hoz enyhülést, hanem a semmit hozza. Erősnek akart látszani, de félt, rettegett. Kézen fogta feleségét, és elindult a „világhajó” felé, ahol már végeláthatatlan sorokban gyülekeztek az emberek. A reménytelenség szinte kézzel fogható volt. A világhajó az „Utolsó Esély” névre lett keresztelve. Jó név, gondolta Eric, miközben a völgyben álló jármű felé indult. Néha még vissza-visszanézett a domb tetején álló házára. Szomorúan vett búcsút élete munkájától. A völgy felé igyekezett. Érdekes módon az emberek között nem volt dulakodás, sem vita. A reménytelenség, gondolta. A reménytelenség, hogy összekovácsolja az embereket…

Ekkor furcsa, égett szagot érzett. – Csak nem kezdődik el előbb? – kérdezte. Megfordult, saját házát akarta utoljára látni. Ám ekkor a domb felől vakító fehér fény szelte át az éjszakát. Eric kezét a szeme elé kapta, aztán, mintha kihúzták volna lába alól a talajt. Felesége felsikoltott. Eric segíteni akart. Kikapta kezéből a gyereket, hasra vágta magát. Meg akarta védeni gyermekei saját testével. Fia és lánya hangosan sírt. Eric pedig imádkozott. Imádkozott, hogy a vég gyorsan jöjjön el. De még mindig tudatánál volt, nehezen felemelte fejét, erőlködve kinyitotta szemét és a fénybe nézett. Könnyein át egy furcsa alak kezdett kirajzolódni. Először mintha anyagtalan lett volna a lény, aztán kirajzolódott keze, lába, feje. És nagy smaragdzöld szemei. Viszonylag magas volt, és közeledett.

Eric nem bírt megmozdulni, bár halálra volt rémülve és igazából futni szeretett volna. Futni el innen, bár maga sem tudta, hova is menekülhetne. Ekkor a „fénylény” odaért. Hosszú kezét kinyújtotta és meglepő gyengédséggel magához vette a gyerekeket. Eric pedig hagyta. Ezen még maga is csodálkozott. Bár talán a halálnál jobb lesz nekik, ha a fénylény vigyáz rájuk. A fénylény a gyerekekkel elindult vissza. Vissza, de hova? Eric már nem tudta, hogy álmodik-e vagy sem, él-e vagy sem. Sírjon-e vagy nevessen? A fénylény már majdnem eltűnt a szeme elől, amikor hirtelen villanás jött az égből, a fényerő az előbbinél nagyobb volt, majd csak a sötétség maradt…

Ekkor csapódott be az aszteroida. Kik14 lebegőjéből figyelte, amint az élet egy csapásra kihuny az emberek világában. Küldetését tehát teljesítette. Az időgörbületet sikerült kihasználnia, a tanács kérése szerint. Kicsit előrébb hozta a becsapódás idejét. A földi járművek még nem indultak el. Szemével páratlan alárendeltje lebegőjét kereste. Először megdöbbent, hogy nem találja, majd a földi porfelhő felöl meglátta felemelkedni Rik21 járművét, sőt mintha elejtett volna valamit…

Fehér, hideg fém. Tökéletes formák és vonalak. Ez volt a jellemző a Nagytanács kihallgatótermére. Arctalan alakok – akik még egymás előtt is az álcafátyolt viselték – vették körbe a termet. A terem közepén, mint egy tölcsér alján a „vádlottak padján” pedig ott állt Rik21. Aki már csak Rik01 volt. Az alapbüntetést tárgyalás nélkül mérték rá. Lefokozták. Rik01 ugyanis a legnagyobb bűnt követte el: szembeszállt a Nagytanács akaratával. Sorsa még nem dőlt el, még folyt a kihallgatás:

„…– beismered-e, hogy a csapás előtt kimenekítettél két embert és több más élőlényt? – Mennydörögte a főbíró.

– Megmentettem két ártatlan lelket, és valamit, ami talán hiányzik a mi világunkból. Megmentettem a változatosságot, és a tökéletlenséget, ami széppé tesz egy bolygót.

– Elég! – Mennydörögte a főbíró. – Tiszteletre méltó tanács. Ez egy egyértelmű beismerés. Szavazzunk hát, mi legyen megtéved társunk büntetése.

Ekkor szólásra jelentkezett az egyik tanácstag. Hátrahajtotta álcafátyolt, ezzel láthatóvá tette arcát. Kik14 volt az. Aki immáron a sikeres küldetés elismeréseként a Kik24 nevet viselhette, és tagja lett a Nagytanácsnak.

–  Javaslom, hogy bízzuk rá ezek után a Föld maradványainak sorsát. Legyen büntetése az, hogy neki kell gondoskodni, a megmentettekről. Tudja meg micsoda felelősség az, amit eddig mi viseltünk. Mindezt persze száműzetésben tegye, továbbá örök álcát kelljen viselnie. Soha többé ne lássa senki…”

A Föld porfelhőben úszott, sötétség borított mindent. Minden és mindenki elpusztult. A sötétségben pusztán két alak látszott. Két pici ember: egy fiú és egy leány. Nem messze tőlük egy „nagyjából” egyben maradt holdkompból lassan állatok masíroztak elő: egy elefánt, egy zsiráf, egy ló, különféle rovarok, emlősök, stb… A sötétségben nem találták helyüket.

A G65-ös csillagon Rik01 figyelte az időgörbületi képen át megmentettjeit. Nem bánta a büntetést, nem bánta, hogy Kik24 minden javaslatát elfogadták. Nézte a Földön a kezdetleges életet, és meglátta, hogy nagyot alkothat. Meglátta lehetőségeket, és elhatározta, hogy jobban fogja formálni a Földet, az embereket, mint a tanács tette korábban. Tekintete az időgörbület-szabályzó felé fordult. Bekapcsolta a szerkezetet, és azzal kezdte, hogy az idő segítségével eltisztította a port… Fényt áradt szét a földön. Alkotó munkába kezdett…

„...és látta, hogy ez jó”.