John T. Nelson: A Kard
 

A fáklyák lángjai vad, izzó nyelvként nyaldosták a sötétséget, kísérteties fényt árasztva, a katedrális belsejében. A szentély felé közeledve Mortifer óvatosan lépdelt. A rejtett csapdákat eddig sikerült elkerülnie, de még korántsem volt biztonságban. Harcos keze erősen fonódott kardjára, mely most a hüvelyében pihent. Kezét rászáradt vér feketítette, a csata emléke, melyet a katakombák bejáratánál vívott a fosztogató sírrablókkal, még elevenen zakatolt elméjében.

Biztos volt benne, hogy még lesz társasága, mindig megérezte a veszélyt. Ám nyeregben érezte magát. Ő nem egyszerű kalandor volt, hanem a legjobb! Sok csatát megjárt és nem félt. Nem félt, hogy a földön túli erők hatalmukba kerítik. Nem is hitt bennük. A pénz és a fegyver ereje. Ez volt, ami előtt fejet hajtott. Zsoldosként ez volt a mozgatórugója. Szeretett a saját szakállára dolgozni. A kihívás izgalma töltötte meg az ereit. Örült, hogy néhány napja betért abba a koszos kocsmába Eldenben. Ezeknek a kocsmáknak hangulata volt. Sokakat, a finnyás embereket undorította volna, de ő nem volt válogatós. Tudta, hogy az ilyen helyek az információ melegágyai. Mosolyra görbült az arca, amikor eszébe jutott a magát „démonölő”-nek nevező férfi szavai. Milyen ostobaság ­– gondolta, hiszen a démonokat nem lehet megölni, ha egyátalán léteznek.

Mortifer nem hitt a démonokban, babonákban sem. Bár most egy kicsit elbizonytalanodott: azt sem hitte, hogy talál egy romvárat Elden határain túl a sivatag szélén. Aztán nemcsak a romvár, hanem katakomba bejárata is meglett, és most itt volt több szinttel a felszín alatt. Maga mögött néhány hullával. Elfintorodott: – Méghogy a történelem nem ismétli önmagát. – gondolta bosszúsan:

– Hogy lehet, hogy én midig belemászom ugyanabba a córezbe? – kérdezte fennhangon magától.

Nyugtalanította, hogy a démonölőnek igaza volt. Azért indult csak útnak, mert úgysem volt más dolga. Azért indult el, mert a gyémántpengéjű kard, Hattargon nagyúr varázskardja, igen csábította. Pláne, ha igaz a kardot átszövő varázserőről szóló mese is.

– Egy kard, ami magától küzd, beszél. Persze. Aha… – mormolta a levegőbe – de talán arra jó lesz, hogy egy ideig megéljek az árából.

A kardra persze voltak más pályázók is. Igaz, a többség még a bejáratnál megbukott az első vizsgán… Sajnos az öreg kicsit nagy tömegben adta elő, hogy tudja, hogy hol van a nagyherceg sírja.

A morfondírozását ekkor egy oda nem illő hang törte meg. Küzdő állásba helyezkedett. Készen rá, hogy felvegye a harcot, bármi is jöjjön elő az előtte álló ajtó mögül. Egy patkány masírozott elő a résen. Már-már elhagyta egy megkönnyebbült sóhaj, amikor a levegőt suhogó hang töltötte meg. Egy harcos számára mással összetéveszthetetlen hang: egy kard hangja. Ösztönösen lehúzta a fejét, szerencséjére. Ahol még az imént a feje volt, most a falon a kőből a becsapódó penge nyomán szikrák hulltak alá. Védekezésre emelte saját fegyverét és hárította a következő csapást, de a megdöbbenés nyilallt belé. Egy csontvázharcos rongyokba burkolt teste volt, ami rátámadt. – Egy őrző.

Az öreg tehát igazat mondott. Tényleg lesz itt valami, ami nagyon nem akarja, hogy megszerezzék. Az őrző, aki visszajáró lélek, és egy elhullott kalandor testét szállta meg, szintén létezett. És meglepően jól küzdött. Csapás csapást követett, és Mortifert eléggé kényelmetlenül érintette, hogy nem nagyon volt a lyukas csontokon olyan felület, amiben kárt tehetett volna. Ő viszont egyre jobban izzadt. Egyre fáradt, és ekkor mindennek tetejébe még egy harcos csatlakozott az élőhalotthoz. Mortifer cselhez folyamodott beugrott a két csontharcos közé, majd odébb bukfencezve látta, hogy az egyik oda sújt kardjával, ahol az imént még ő állt. Ám helyette a másik zombit találta el. A megsemmisítő csapás meg sem kottyant a csontharcosnak, sőt, mindketten szembefordultak vele, és még erősebben támadtak rá. Mortifer megingott, megijedt, hiszen nem találták el. Ekkor vette észre, hogy egy szakadék szélén táncol. Nem tudta megtartani egyensúlyát. Felordított, és ordítva zuhanni kezdett.

A zuhanás végtelen volt. Át a sötétségen és fényen, boldogságon és szenvedésen. Majd megszűnt minden. Sokáig csak feküdt, fény cirógatta arcát. Felült. Érdekes módon nem fájt semmije. Egyben volt. Egy alak jelent meg előtte, egy arkangyal. Az arkangyal díszes ruhát viselt.

– Én vagyok Hattargon. – mondta egyszerűen

– Hol vagyok? – kérdezte Mortifer. Gyanakodva nézett körül, és várta, hogy válaszoljon neki Hattargon. Bár ez már önmagában is lehetetlen volt, hiszen a nagyúr kétszáz éve meghalt, ha egyátalán élt. Már megint a képzelete játszik vele? Nem volt ideje tovább elmélkedni, mert Hattargon ismét megszólalt:

– Ez az én világom. Most itt élek. És te is csatlakozni fogsz hozzám.

– Csatlakozni? Hozzád? A te világod? Miről beszélsz? – sorolta a kérdéseket értetlenül Mortifer.

– Ez a te bajod. Nem hiszel, nem hiszel a túlvilágban, nem hiszel a sorsodban. Nem hiszel más dimenziókban. Pedig tapasztalhatod: hiszen itt vagy.

– Kár, hogy nem tudom, hogy hol van az az „itt”… – mondta tanácstalanul Mortifer, miközben körbenézett. Igazán szép látvány volt. A szobát, vagy teremet gazdagon díszített bútorok töltötték meg. A polcon aranykelyhek és fegyverek színaranyból hevertek egymás mellett. Mohón az jutott eszébe, hogy hogyan fogja mindezt magával vinni. A falon pedig ott lógott egy még annál is díszesebb és szebb fegyver, mint amiket eddig látott. A kard pengéje csillogott. Igen. Valószínűleg ez a varázskard.

– Még most sem érted, hogy mi történt Veled? – szólt ismét a szellem, vagy bármi is volt. – Még most is csak a gazdagságra, vagyonra és hatalomra gondolsz. Így nem segíthetek neked. Sorsod beteljesült.

Mortifer nem értette, hogy miről beszél a Hattargon. Nevetve mondta:

– Kiderült, hogy mégis van valami a babonás hókuszpókuszokban. Talán te is csak valami trükk vagy. Nem számít. Ezeket most elviszem. – mondta, miközben elindult a varázskard felé.

– Ezt akarod? Hát vedd el! Vidd magaddal a pokolba! – Ordította Hattargon, miközben fénycsóvává alakult és eltűnt a kardban fényesen csillogva. Mortifernek még a szája is tátva maradt, miközben mindez történt. Ámulva nyúlt, hogy letörölje száját, mert csodálkozásában még a nyála is folyt. Pedig ilyen azért nem szokott előfordulni vele. De, ahogy elvette a kezét szájától, döbbenten látta, hogy az nem nyál, hanem vér.

Elviselhetetlen fájdalom hatolt belé. Agya szinte szétpattant. A fényt, és pompát felváltotta a katedrális félhomálya. Egy nyitott sírban feküdt, ahová az imént esett. Mellkasa égett, mintha kést szúrtak volna bele. Elméje kezdett tisztulni. A harc során megbotlott, leesett. Keserves kínok között emelte meg fejét, hogy mellkasára nézzen, meg akarta vizsgálni a sebét. Elborzadva látta, hogy egy csillogó kard, egy gyönyörű, vértől mocskos kard, melynek pengéjét és markolatát gyémántfoglalat díszítette, állt ki testéből. Egyenesen a szívéből. Elborzadt, fejét elfordította, vért köpött. Tudta, hogy befelé vérzik el. Ekkor a kard megszólalt:

– Mit ér most a gyémánt, hogy tudod: hamarosan meghalsz? Segíthettem volna Neked, csak hinned kellett volna. – Hattargon hangja utálatos volt, szinte bántotta Mortifer fülét. Utolsó erejével megragadta a fegyver, és kitépte testéből. Felordított keserves kínjában, és elhajította a fegyvert, ami csörömpölve esett a sarokba. Hattargon hangja ekkor megszűnt. Mortifer pedig hinni akart. Hinni, hogy mindez csak álom, hinni, hogy van élet a fényen túl.

 Miközben szemében fokozatosan kialudt a fény, megelégedéssel töltötte el a tudat: mégiscsak ő legjobb, ő találta meg elsőnek…