John T. Nelson: Utolsó üzenet
 

Azt hittem, hogy nincs szörnyűbb, mint átélni saját halálomat, nincs rosszabb, mint tudni hogyan ér véget az életem…

Hideg van. Fázom. Ez volt az első gondolatom. A tájat köd burkolta be. A félhomályon keresztül kisebb dombok, kőtömbök látszottak. Kegytárgyak, mécsesek, feszületek, de nem egy, hanem sok kisebb-nagyobb kereszt… Lassan kezdtem csak megérteni, ez egy temető…

– De, hogy kerülök ide, az éjszaka közepén? – Tettem fel a kérdést magamnak, közben leheletem apró füstkarikát rajzolt az éjszaka hideg levegőjébe.

Fúj a szél a fákon. Ez az emlék él bennem a legerősebben. Nem tudom meddig tartott mindez, de még most is fülemben hallom, ahogy a fák ágainak mozgása simogatja a levegőt. Ezen kívül a sötétséget csak a kabócák, tücskök és néhány madár nesze töltötte meg. „Nem akartam idejönni. Haza kellene mennem. Korán kelek. Várnak a kapitányságon.” Ezek a gondolatok értelmetlen összevisszaságban újra és újra megtöltötték elmémet, közben érzékeim cserbenhagytak. Vagy az idő szűnt meg, vagy a tér. A temető ridegsége, a magány kikezdte megviselt lelkemet. Gyomrom görcsbe rándult, és minden erőmmel igyekeztem visszatérni a valóságba.

Egy gally reccsenése, ez a nesz volt, ami kiszakított gyötrődésemből. A hang irányába fordultam. A látvány rosszabb volt, mint amire számítottam. Fiatal lány – hozzám képest apró termetű – mászott ki egy gödörből. Nem akartam elhinni, amit látok, de a felismerés iszonyatos volt: nem egy egyszerű gödörből, hanem egy sírból jött elő a lány. Haja homokszürke volt, talán valaha szőke lehetett, ruhája – eredetileg fehér –, inkább csak emlékeztettet arra, hogy valaha szép lehetett, most földtől mocskosan hullott alá gazdája válláról. A lány bőre rendellenesen fehér volt. Még mindig nem hittem, amit látok. Segíteni akartam neki. Ahogy közeledtem hozzá – bár a félelem jege ült mellkasomon – megfordult: Arcát sose felejtem el: Tekintete üres, kifejezéstelen. Szembogara nem látszott. Szívem heves dobogásából azt vettem ki, hogy ideje lenne olajra lépni. Az adneralin bizsergését zsigereimben éreztem, futni akartam, de lábam nem mozdult, szólni akartam, de hang nem jött ki a torkomon. Szám kiszáradt. Kétségbeesett erőlködésemet a döbbenet törte meg: a szellemlány megszólalt:

– Segíts… – Suttogó, földön túli hang volt, mintha át kellett volna törnie a dimenziókat: a határt élet és halál között. A jeges rémületet, amely eddig megszállt, felváltotta a szégyen. Rendőr vagyok. Igen, ez volt az első értelmes gondolat az elmúlt percekben, ami eljutott tudatomig. Ekkor szégyellni kezdtem magam. Itt áll egy törékeny lány, aki segítséget kér, és én inkább futnék. De hogy segíthetnék én egy halotton?

Elmélkedésemet ismét a szellemlány törte meg: felém nyúlt, megfogta kezemet. Jeges érintésétől érzett félelemtől vegyes viszolygásom erősebbnek bizonyult, mint szégyenérzetem. Végre sikerült megmozdulnom, miközben a hideg veríték áztatta hátamat, izmaim engedelmeskedtek. Futásnak eredtem, de annyira hirtelen, hogy saját lábamban botlottam meg. Elestem, fejembe éktelen fájdalom nyilallt.

Szédültem, émelyegtem. Furcsa érzések szálltak meg. Hirtelen nem ott voltam, ahol eddig. Nem értem el az asztalt, pedig gyertya volt rajta, meg egy torta. Hiszen gyerek vagyok. Hatolt belém a felismerés. De nem lehetek gyerek, már főnök vagyok, pedig egyértelmű volt a gyerekkori kép. Felém jött egy nő – talán az anyám – és ajándékot adott. Születésnapom van.

Aztán egyik percről a másikra már nem voltam gyerek. A dékán előtt álltam, aki átadta a diplomámat. De én nem kaptam diplomát soha. Nem is jártam egyetemre.

A helyszínek egyre gyorsabban változtak térben és időben. Az a furcsa állapot volt ez, mint, amikor tudod, hogy álmodsz, tudod, hogy fel kellene ébredni, de nem bírsz elszakadni. Képzeleted játszik veled, és kénytelen vagy átélni mindazt, amit talán jobb lenne elfelejteni. Az is nyomasztott, hogy mindaz, amiket láttam, nem saját emlékeim voltak, hanem valaki máséi, akit nem is ismertem. Vagy igen?

Nem volt időm magammal foglalkozni, mert újabb képek bombáztak: kirándulás, hegyvidék, autóút. Hegyi ház, kis patak, falu. Iskolapadban ülök, majd ismét gyerek vagyok, aztán a képekkel érzések kerítettek hatalmukba. Voltak az érzések között jók és nagyon rosszak. Pofont kaptam, hol apámtól, hol az élettől. A kollégiumi szerelem boldogsága volt az egyetlen, ami melegséggel töltött el. Bár közben tudtam, hogy álmodom. Azt nem láttam, hogy kit szeretek. Ki a kedves? De a félelem, amiből korábban nem bírtam kiszakadni, kezdett enyhülni. Most jobban érzetem magam.

A bölcsesség nyugalma. Tudtam, hogy a tapasztalatoktól csak erősebb leszek, tudtam, hogy számíthatok a tudásomra. Megállom a helyem az életben. Sajnos ezek megint nem az én érzéseim voltak, mert én az erőmben bíztam. Sosem a tudásomban.

De mi ez? Nincs jövőm. Ezt nem mondja senki, csak érzem. Könnyek fojtogatták torkomat miközben felismertem: haldoklom. Vagy csak meg fogok halni? Hiszen álmodom. Vagy mégsem?

Újra ott feküdtem a temetőben. Számban föld van, köpök egyet. Elestem, és a sár beterítette arcomat. Újra jeges félelem, rémület. Hátranéztem, mert éreztem valakinek a jelenlétét. Valakitől féltem.

– A gyilkos… – hallottam ismét a szellemlány hangját, a túlvilágról. Milyen gyilkos? Hiszen még élek. Ekkor megértettem, hogy az előbbi képek a lány emlékei voltak, kissé megnyugodtam, talán túl korán.

– Ő volt az… segíts… – Szólt ismét szinte könyörögve a lány. – Miközben ezt mondta, hirtelen megint ott állt előttem. Fekete tekintetében láttam saját sáros arcomat. És még egy arcot.

Lassan megfordultam, miközben izzadságtól és sártól nedves hajamat kisöpörtem arcomból. Kísérteties vigyorral egy ismerős fiatalember állt előttem. „Téged ismerlek” – ötlött belém, bár a neve nem jutott eszembe.

– Most megdöglesz! – sziszegte a fogai között, és hirtelen rám vetette magát. Küzdöttem ellene, de erősebb volt. Könyörögni akartam, de ujjai torkomat szorították. Levegő… ez volt minden vágyam…

Fuldokolva ébredtem. Köhögve, zihálva ültem fel ágyamban. Szívem torkomban dobogott. Örültem, hogy felébredtem. Útban a munkába, megálltam a megyei temetőnél, ami a tavaszi napsütésben sokkal békésebb hely volt, mit éjjel. Lábaim, szinte maguktól a kis Mary Adams sírjához vittek. Megborzongtam, de hál’ istennek a sír teljesen sértetlen volt. A fiatal, csinos és tehetséges lány, aki egy brutális gyilkosság áldozata lett, már két hónapja pihent itt. Én meg szégyenszemre még mindig nem találtam gyilkosát. Pedig a lakók követelték az eredményt, az igazságot. Ekkor eszembe jutottak az éjjel történtek. Mindenre, mindenre tisztán emlékeztem. Az emlékek a helyükre kerültek. Az arcok a nevek, a helyszínek, a lány szavai.

Nem mentem be az irodában, hanem egyenesen Cliff Boone -ék házához mentem. A fiú arca, amikor a bilincs kattant a kezén ugyanolyan volt, mint álmomban,. Az őrszobán, rövid időn belül beismerte tettét.

Azóta minden nap írok a naplómba. Néhanapján bemegyek a templomba. A kisvárosi emberek úgyis megszólnak, hogy ritkán veszek részt a misén. De mostanában másképp állok az oltár elé. Nem hittem a túlvilág létezésében, de a kis szellemlány – visszagondolva már nem is annyira félelmetes –, megoldotta álmomban saját rejtélyét. Mostanában úgy érzem: talán mégsem halunk meg teljesen…

Azt hittem, hogy nincs szörnyűbb, mint átélni saját halálomat, nincs rosszabb, mint tudni, hogyan ér véget az életem… Tévedtem: más halálát átélni sokkal rosszabb.

Mark Spencer megyei sheriff naplójából, 1935